Nem is olyan régen, miközben Budapest egyik pontjából a másikba utaztam, szemtanúja lehettem egy szinte mindennapos konfliktushelyzetnek a villamoson. Az eseményeket ezúttal mérhetetlen izgalommal kísértem figyelemmel, amik aztán ennek a bejegyzésnek a megírására is ihlettek.

Az eset a 6-os villamoson történt épp csúcsforgalomban – vagyis annyira sokan voltunk, hogy szinte mozdulni sem lehetett –, amikor a jármű két ajtaja közötti térben egy hölgy, aki nem tudott kapaszkodni, mert nem volt mibe (ahogy ezt az előző bejegyzésem is írtam), egyensúlyozás közben rálépett a mellette álló, és nem mellesleg kapaszkodó férfi lábára. Az asszony, aki egyébként épp a kislányával utazott, az illemnek megfelelően elnézést kért, persze mindhiába. A taposást elszenvedő utasnak ez nem volt elég, sőt valószínűleg semmilyen egyéb reakció nem felelt volna meg a számára, a hölgy bocsánatkérésére erélyes és kissé ingerült hangon azt felelte: „nem tudom feltűnt-e, de én is azon járok”. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a balesetből egy agresszív szóváltás alakuljon ki közöttük, ami egészen odáig fajult, hogy a férfi már az ártatlan kislányt is sértegetni kezdte.Na, de hogy miért írtam le mindezt? A tömegközlekedési eszközök igénybevételekor akárcsak az élet megannyi helyzetében, amikor emberekkel érintkezünk, és interakcióba lépünk velük, szerepeket veszünk fel, amiket az adott környezetben és szituációban elvárt viselkedési szabályok összessége hoz létre. Például, hogy a diák-szerepben hogyan viselkedj, amikor egy tanórán ülsz, vagy ha a beteg-szerepben az orvosi rendelőben várakozol. Ezek az illemszabályok pedig kölcsönösségen alapulnak, elvárjuk, hogy mindenki betartsa őket, ha viszont valaki mégis megszegi őket, az például megbotránkozást kelthet (Dúll – Varga 2015:38–39).

Amikor felszállunk egy-egy járműre, az utas szerepét öltjük magunkra, azonban számos társas szituációval ellentétben, ez esetben nehezen határozhatók meg az említett, helyzeti jellegű illemszabályok. Az emberek fejében eltérő normák, elképzelések alakulhatnak ki arról, hogyan illik, vagy kellene viselkedni utazás közben.

Az általam említett példánál a férfit részben az zavarhatta – és esélyesnek tartom, hogy a helyében sok másik utas csakugyan felhúzta volna legalább a szemöldökét, már csak a cipője összekoszolása miatt is –, hogy a nő látszólag figyelmen kívül hagyta, hogy ő is ott van. Ezáltal megszegte azt az íratlan szabályt, hogy utazás közben figyeljünk utastársainkra, és ne tapossuk össze egymást. Persze, magától értetődő módon a helyzetet a környezet sajátosságai is befolyásolták: a nő nem tehet arról, hogy a térnek azon részébe, ahol ő állt, nem helyeztek el kapaszkodót, és hogy a fizika törvényei alól ő sem képez kivételt. (Az egyensúlyát azért vesztette el, mert a villamos hirtelen gyorsulni kezdett.)

Ráadásul az eddig elmondottakhoz szorosan kapcsolódik még egy nagyon fontos dolog, méghozzá a térközszabályozás, vagyis hogy eltérően viszonyulunk az emberekhez (barát, idegen), és ennek megfelelően változik a személyek közötti fizikai távolság is (ennek mértéke kultúránként különböző lehet).

A tömegközlekedés során egy kis térben zsúfolódunk össze, ráadásul többségében számunkra teljesen idegen emberekkel. Emiatt sokszor akaratunk ellenére túl közel kerülünk utastársainkhoz, aminek egyenes következménye lehet, hogy olykor nem csak megszegjük az adott környezetben elvárt/elvárható illemszabályokat, de feszélyezettek is lehetünk amiatt, hogy ismeretlen emberek a privát szféránkba hatolnak (Dúll – Varga 2015:40). Ezek alapján tehát érthető, hogy miért harapják le szinte egymás fejét egy aprócska ballépés miatt is az utasok.

Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!

Fotó: Szőnyi Judit

Felhasznált irodalom: Brózik P. – Dúll A., 2015, Nagyváros-üzemmód, A városi környezet szuggesztiós hatásainak környezetpszichológiai elemzése. In Dúll A. – Varga A. (szerk.), Rábeszélőtér. Budapest: L'Harmattan Kiadó. 33-47, felhasznált: 38-40.