Amikor felszállunk egy tömegközlekedési eszközre, ritkán gondolunk bele abba – már ha egyáltalán belegondolunk –, hogy az, amivel éppen utazunk, ahogy a neve is utal rá, egy eszköz, akárcsak egy párna, egy kalapács vagy egy serpenyő. Ami közös ezekben a tárgyakban, hogy mindegyiknek van egy eleve elrendelt funkciója, amik (látszólag) a jelentéktelen voltuk ellenére meghatározó szerepet töltenek be az életünkben: megkönnyítik/elősegítik/lehetővé teszik a tevékenységeink véghezvitelét.

A használatuk azonban olyannyira megszokott és rutinos, hogy egészen addig, míg váratlanul nem kell nélkülöznünk őket (pl. mert elromlanak), észre sem vesszük, mennyire elveszettek vagyunk a tárgyaink nélkül. Ez alól a tömegközlekedési eszközök sem képeznek kivételt. Gondolj csak bele, mi zajlódik le benned, amikor késésben vagy, és őrült módjára rohansz a metróhoz, majd odaérve tudod meg, hogy épp nem jár, a pótlóbuszokra pedig még várni kell.Ilyen helyzetekben jellemző reakció a kétségbeesés, a dühöngés és a puffogás, hogy ez nem lehet igaz! Ezeket az érzéseket pedig pusztán egy eszköz, pontosabban annak a hiánya váltja ki belőled. És mi lenne akkor, ha egy reggel arra ébredne a város, hogy nem csak a metró nem jár, hanem nincs többé tömegközlekedés? Abszurd gondolatnak tűnik, viszont érdemes rajta eltűnődni. Én személy szerint azt gondolom, hogy habár egy bizonyos idő eltelte után alkalmazkodnánk a kialakult helyzethez, kezdetben teljes lenne a zűrzavar, és a feje tetejére állna a város. Sokunk ugyanis többségében a tömegközlekedésre alapozza a napi beosztását.

Ennek ellenére a tömegközlekedési eszközökön jellemző viselkedések és a járművek felé irányuló bánásmódok sokszor nem azt tükrözik, hogy kulcsszerepük van a mindennapjainkban. Például amikor egyesek rágót ragasztanak az ülések alá, mellé, vagy firkálnak, karcolnak, ragasztanak, esetleg egyéb rongálást hajtanak végre a járatokon. Sokan ilyenkor arra hivatkoznak, például a hármas metró esetében, hogy „ennek már úgyis mindegy” – utalva ezzel az elhasználtságára. De milyen tényezők járultak ahhoz hozzá, hogy az utasok szemében rossz állapotúnak tűnjön? Meglepő módon nem csak a kora és a karbantartása, hanem az is, hogy milyen városrészeken halad át, hogy ott kik élnek, és ők milyen társadalmi, valamint kulturális értékekkel rendelkeznek. Ezek együttes szövődményeként alakul ki egy állapot, ami aztán többek között arról kommunikál, hogy hogyan bántak vele eddig, és ennek figyelembevételével látszólag hogyan "megengedett" ezután. Vagyis, ha eddig megtehették, hogy kárt tegyenek benne, nem számít, ha te sem kíméled.
Ezt a jelenséget egyébként ahhoz lehet hasonlítani, amikor kapunk valami újat, például egy mobiltelefont, amit kezdetben foggal-körömmel védünk, majd ahogy egyre idősebb és elhasználtabb lesz, egyre kevésbé figyelünk oda arra, hogy nehogy leessen, nehogy megkarcolódjon.

Egy szembetűnő különbség azonban van a két eset között, míg az általunk megvásárolt tárgyért, megdolgozunk, tehát időt és energiát teszünk bele – vagy esetleg a szüleink –, addig a tömegközlekedési eszközöket bérletek és jegyek ellenében alánk teszik, így nem látjuk a mögöttük álló munkát sem. Ráadásul, mivel nem a mieink, és nem tudjuk konkrét, általunk ismert személyhez kapcsolni őket, akit megjelölhetünk tulajdonosként, talán kisebb bennünk a felelősségérzet is a használatuk során. Ugyanakkor nem tudunk érzéseket társítani a járművekhez, mint ahogy azt a személyes tárgyaink esetében tesszük, például egy bögre kapcsán, amihez egy utazás emléke fűződik, vagy egy könyv esetében, amit még szeretett nagypapánktól kaptunk. Feltételezem, ez egészen másképp lenne, ha magunkénak tudhatnánk a járművek közül legalább egyet. (Most tekintsünk el attól a sztereotípiától, hogy ha megtehetjük, hogy veszünk magunknak például egy metrószerelvényt, vagy többet, akkor biztos, milliárdosok vagyunk, és nem tudunk értékelni semmit.)

Az eddigiekhez azonban azt azért rögtön hozzá is teszem, hogy bár eszközökként – a jelenlegi formában – nem hagynak mély nyomot bennünk, környezetekként érzéseket és gondolatokat idézhetnek fel/elő. Talán látszólag minden metrószerelvény ugyanúgy néz ki, mégis minden egyes kocsi (amiknek egyébként külön számozása van, de ez valamennyi tömegközlekedési eszközre igaz, vagyis igenis megkülönböztethetők egymástól) egyedi, hiszen az utasok által saját történeteket, eseményeket hordoz, és köztük lehet az is, ami számodra volt szívhez szóló és emlékezetes.

Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!

Fotók: Szőnyi Judit