Mire való egy gomb? Arra, hogy megnyomják. És mit teszünk, ha első nyomásra nem működik? A kérdésemmel már utaltam is a válaszra.
Ezzel a jelenséggel már biztosan mindenki találkozott valamilyen formában, ha más nem a televízió távirányítójának használata során. Gondolj csak bele egy pillanatra, mit tettél akkor, amikor nem működött például a bekapcsoló gomb? Megnézted, hogy biztosan be van-e dugva a tévé, és hogy van-e elem a kapcsolóban? És ezeket megelőzően? Vagy közvetlenül ezek után? Te is megnyomtad újra a gombot? Valószínűnek tartom, hogy igen.
A tömegközlekedés során sincs ez másképp. Számtalan esetben voltam már szemtanúja annak, amikor a fővárosi lakosok őrült módjára nyomkodták a járműveken lévő ajtónyitó gombokat, persze mindhiába, mert a jármű egy-két másodperc múlva elindult. Akkor értetlenül álltam a jelenség előtt, és feltettem magamban azt a kérdést: vajon miért nem nyilvánvaló számukra, hogy teljesen felesleges a próbálkozásuk?
A válasz valójában a gombok jelenlétében rejlik, ugyanis bármennyire is kicsik, igenis meghatározzák a tetteinket. Mindegy, hogy látszólag szembe megy-e a logikával, hogy zölden világítanak-e – ami ugye arra utal, hogy ha megnyomod, akkor ki fog nyílni az ajtó, ellenkező esetben pedig nem –, vagy sem, vannak esetek, amikor így is, úgy is megnyomjuk őket, pusztán azért, mert ott vannak.
Szóval hogy miért nyomkodja agresszíven az ajtónyitó gombot a pesti lakos, például akkor, amikor egyértelmű, hogy a tömegközlekedési eszköz már indulni készül? Eltekintve attól, hogy talán siet, vagy mert valóban agresszív, részben azért, amiért másodjára is megnyomjuk a televízió kapcsolóján a gombot, amikor nem reagál elsőre: arra asszociálunk, hogy valami gond van vele. És mit teszünk, ha a gombnyomás által nem érjük el a kívánt hatást? Teszünk még egy próbát, hátha ezúttal működni fog.
Az ajtónyitó gombok használóit egyébként én három kategóriába sorolnám:
- a rendeltetésszerűen használók, akik akkor nyomják meg a gombot, amikor az zölden világít,
- a nem rendeltetésszerűen használók, akik akkor is nyomkodják, amikor nem világít zölden,
- az ignorálók, akik akkor sem nyomják meg, amikor zölden világít.
Az utóbbi típusok esetében klasszikus jelenség az, amikor az utasok képesek másodpercekig a járművek mellett ácsorogni, és várni, hogy az ajtó magától kinyíljon, annak ellenére, hogy a gomb ott világít tőlük fél méterre, olykor centikre. A hangsúly pedig a köztük lévő távolságon van. Egyes járatokon, mint például a 47-49-es villamosokon a gombokat az ajtók mellé, azok jobb és bal szélére helyezték, amely könnyen kieshet a látószögből felszállás előtt, hiszen ha oldalról közelítünk, pont a gomb mellett álluk meg, ha pedig szemből, leginkább az ajtóra fókuszálunk, és nem mellé.
Vagyis a probléma részben a járművek kialakításában gyökerezik, na meg persze a figyelmetlenségben és a szokások rabságában, hiszen a régebbi típusú tömegközlekedési eszközökön gyakran a sofőr nyitotta/nyitja ki az ajtókat. A legújabbakon, mint a 4-es és a 6-os villamoson vagy a 2-es és a 4-es metrón a gombokat már az ajtókra, ráadásul nagyjából azok közepére helyezték, így sokkal szembetűnőbb a jelenlétük, ezáltal magától értetődőbb a használatuk is.
Ez persze nem volt mindig így, mert a két említett metrószerelvénynél korábban az is az úgynevezett többszörös gombnyomkodás jelenségét idézte elő, amikor az ajtók még központilag működtek, vagyis megállásnál mindegyik automatikusan kinyílt, indulásnál pedig bezárult. A gombok ekkor még üzemen kívül voltak, ami azonban sok utast megzavart, hiszen a kihelyezésükkel látszólag szerepük volt az ajtónyitásban, gyakorlatilag azonban funkciómentesek voltak.
Ha tehát valaki az említett viselkedésformák közül bármelyiket is tanúsítja, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy gond van vele, lehetséges, hogy a fizikai környezet kialakításának és sajátosságainak a figyelembevételével teljesen logikus magyarázatot találhatunk a cselekedetére.
Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!
