„Kérjük, hagyja szabadon a biztonsági sávot" – ez az a mondat, amivel már egészen biztosan találkozott élete során legalább egyszer – bár valószínűleg jóval többször – valamennyi metróval utazó fővárosi lakos, ha más nem, akkor, amikor valaki más járt a tilosban. És aligha találunk gyakoribb és bosszantóbb dolgot a metróra várakozás során annál, mint amikor egymás után többször is elhangzik e felszólítás, mert valaki újra és újra a sávon belülre lép. Ilyenkor rögtön felteszem magamban a kérdést: nem látják, hogy ott van egy vonal? Az elmúlt napok során azon tűnődtem, vajon ezek az emberek nem értik a vonal szerepét, esetleg nem észlelik, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják?
Csakhogy azok számára is világos legyen, miről van szó, akik nem budapestiek, és még sosem metróztak: a biztonsági sáv gyakran egy fehér vonallal az utasok várakozási terétől elválasztott sáv, ami a vonaltól a peron széléig tart (akárcsak a vonatoknál). A BKK Üzletszabályzata szerint pedig "tilos a szerelvény megállása előtt, elindulása után, illetve ha a peron mellett nem tartózkodik szerelvény, a biztonsági sávra lépni". És hogy miért?
Talán túlontúl egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik a válasz, hiszen ahogy azt a neve is sugallja, a biztonságos tömegközlekedést segíti elő, de tapasztalataim szerint nem mindenki számára ennyire egyértelmű és/vagy jelentőségteljes a szerepe. Erre nem régen, a 2-es metró megállóhelyeinek a végigjárása során figyeltem fel igazán, amikor temérdek időm volt tüzetesebben megfigyelni a várakozó utastársaim tilosban járó szokásait.
Tipikus esetként könyveltem el magamban azt, amikor az utasok már akkor belépnek a biztonsági sávba, egyesek közelebb, mások távolabb a szerelvénytől, amikor a metró még mozgásban van. Kérdezem én: így hamarabb fel fognak szállni? Nos, igen, az ajtóhoz valóban közelebb kerülnek, tehát lehetséges, hogy körülbelül 5 másodperces előnyhöz jutnak másokhoz képest. Abba viszont érdemes belegondolni az ilyen helyzetek során, hogy a tettünk miként hat a biztonságunkra és másokéra. Nem lehet, hogy az utastársaim követik a példámat? Aminek aztán további következményei lehetnek? Csak hogy személyes példával éljek, saját magamon tapasztaltam, hogy a vonalátlépő szabálytalan utas-viselkedést egészen könnyedén a magunkévá tehetjük akár teljesen tudattalanul is pusztán azzal, hogy látjuk, mások miként cselekednek.
De nem csak magunkra és az utastársainkra kellene gondolnunk, a metróvezető munkáját is könnyen megzavarhatjuk: jellemző eset, amikor a leszálló utasok a biztonsági sávon belül sétálnak, előzgetnek, mert sietnek valahová, vagy épp ráérnek lötyögni. Azt viszont sokan nem veszik számításba talán figyelmetlenségből vagy meggondolatlanságból, hogy a metróvezetőknek látniuk kell, hogy az ajtók zárását biztonságosan végre tudják-e hajtani. A biztonsági sávon belül sétáló utasok ezt könnyen meghiúsíthatják, ráadásul, akárcsak a beérkező, a kihaladó vonat is veszélyt jelenthet a számukra, akár el is sodorhatja őket.
Sok ember bármiféle kognitív erőfeszítés nélkül tudja, hogy a peron szélén lévő vonal egy fontos határt képez, amin túl nem biztonságos a tartózkodás. De megfelelő módon, elegendő mértékben hívja fel a figyelmet a veszélyzónára a környezet, a megállók kialakítása? Mindenki számára egyértelmű? Ezeken túl más kérdések is foglalkoztatnak: vajon nem kellene fejlődniük, kiegészülniük a biztonsági óvintézkedéseknek is, ha már olyan modern világban élünk, ahol a metrószerelvények vezetők nélkül járnak? Képes egy automatizált rendszer úgy reagálni egy váratlan helyzetre, mint egy ember? És képes egy ember úgy cselekedni egy váratlan helyzetben a képernyő mögül a jármű megfigyelésekor, mintha ő maga is a szerelvényen ülne és irányítaná a metrót?
Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!
Fotók: Szőnyi Judit
