A tájékozódást napjainkban már számos eszköz segíti elő, okostelefonok, térképek, navigációs rendszerek, de a legalapvetőbb eligazodási formát mégis a környezetünk adja a számunkra. Amikor tömegközlekedéssel utazunk sincs ez másképp, habár az elsuhanó városkép azonosítása mellett, a járműveken lévő hangos bemondók, illetve a megállóhelyekről kihelyezett táblák és a digitális kijelzők is a segítségünkre vannak.
Az utóbbiaknak a szerepe különösen felértékelődik, amikor metrókkal közlekedünk, hiszen a föld alatt csökken a tájékozódás szempontjából lényeges környezetből jövő ingerek száma, ezért a megállóhelyek azonosításán kívül kevés környezeti elem járul hozzá ahhoz, hogy meghatározzuk, a város melyik részén járunk. De vajon van-e különbség metró és metró között a tájékozódás szempontjából? Szerintem van.
Nem is olyan rég esett meg velem, hogy épp a kisföldalattival utaztam (ami egyébként elég ritka, ezért a megállók sorrendjét nem tudom fejből) a Deákról a Hősök terére, ráadásul csúcsidőben, amikor pár perc bambulós zenehallgatás után hirtelen feleszméltem, hogy nem tudom, hol járunk. Mivel nincs digitális kijelző a szerelvényeken, a hangos bemondót pedig a fülhallgató miatt nem hallottam, megvártam, hogy beérjünk a következő megállóhelyre. Ekkor láttam, hogy épp a Vörösmarty utcánál vagyunk. Ezután gondoltam, megnézem, hány megállót kell még mennem, de közben rájöttem, hogy a látótávolságomban nincs kihelyezett tábla a megállókról. Egy volt, a kocsi másik végében az ülések fölött. Addig persze nem láttam el, odamenni pedig nem tudtam, mert óriási volt a tömeg. De ha tudtam volna se mentem volna, mert épp úgy helyezték el, hogy az egyik utas feje fölé kelljen bámészkodni, ráadásul elég közelről, ami elég feszélyező lett volna.
Persze, érthető, miért nem oda helyezték a táblát, ahová a 2-es, a 3-as és a 4-es metrókon, hiszen a kisföldalatti belmagassága jóval alacsonyabb, vagyis az ajtó fölött már nem fért volna el. De kérdezem én, nem lett volna jobb helye mondjuk az ablakokon, mint a 47-es villamosokon?
A hármas metró (nem felújított) szerelvényein szintén nincsenek digitális kijelzők, vagyis érdemes itt is figyelni a hangosbemondót, de a segítségünkre lehetnek az egyes megállók különböző színe, design-ja is, bár ez főképp azok számára hasznos, akik jól ismerik a jövés-menést. A Deák Ferenc teret én például mindig a sajátos lámpaburkolatok alapján azonosítom.
A 2-es és a 4-es metró ugyanazokból a szerelvényekből áll, mindkettő esetében az ajtók felett elhelyezett matricák segítenek abban, hogy tudjuk a megteendő megállóhelyek számát. A hangosbemondó mellett a magasan, jól látható helyen elhelyezett digitális táblák is hozzájárulnak ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, épp hol járunk, és melyik megálló következik. A két metró kapcsán azonban azt kiemelném, hogy míg a 4-es megállóhelyei jelentősen eltérnek egymástól – akárcsak a 3-as esetében –, addig a 2-esé, nagyon hasonlítanak, mintha uniformizálódtak volna: a piros-fehér-fekete-sárga színek dominálnak ugyanabban a formációban. Ezért, amikor beérünk egy megállóhelyre, a design alapján szinte lehetetlen azonosítani, hogy melyik az.
És hogy mi mindebből a tanulság? Ha a környezet, és a jármű kialakítása nem minden szempontból alkalmazkodik az igényeinkhez, akkor kénytelenek vagyunk mi alkalmazkodni hozzá, például előre megnézzük, hány megállót kell mennünk, számoljuk, mennyit tettünk meg eddig, zenehallgatás helyett pedig figyeljük a hangosbemondót, és így tovább. Azt azonban láthatjuk, hogy a föld alatti környezet, valamint az egyes járművek kialakítása – ugyan eltérő módon, de bizonyos szinten – kompenzálják a városkép hiányzó ingereit, és elősegítik a hatékony tájékozódást.
Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!
Fotók: Szőnyi Judit
