A metróval történő utazás egyik jellegzetessége, hogy akarva-akaratlanul, de gyakran kihagyunk legalább egy ülőhelyet magunk és a számunkra idegen emberek között. Ennek úgy hiszem, hogy részben az előző bejegyzésemben tárgyalt térközszabályozáshoz van köze, vagyis hogy attól függően szabályozzuk a távolságot magunk és valaki más között, hogy milyen viszonyt ápolunk vele.
A tömegközlekedés során, tekintve, hogy többségében számunkra ismeretlenekkel utazunk, a szűk tér és a zsúfoltság ellenére, amikor csak tehetjük, megpróbáljuk minél távolabb tudni magunkat utastársainktól, hogy még véletlenül se kelljen érintkeznünk velük. És épp a térközszabályozás meghatározó szerepét tükrözi az is, amikor egy megállóhelynél azt ismételgetjük magunkban a felszálló utas(ok) láttán, hogy „le ne ülj mellém!”. Az pedig különösen bosszantó tud lenni, amikor a szabad hely bősége ellenére valaki mégis úgy dönt, hogy közvetlenül mellettünk foglal helyet.
A távolságot azonban nem csak az utasok szabályozhatják, a különböző járműveknek kialakításuknál fogva csakugyan kulcsszerepük van ebben, méghozzá az egyes járattípusokon keresztül eltérő módokon. Vegyük példaként az 1-es, 2-es, 3-as és a 4-es metrókat.
Az 1-es metrónak szembetűnően eltérő a kialakítása, mint az utódainak: viszonylag szűk térrel és alacsony belmagassággal áll az utasok rendelkezésére, ráadásul az ülések közötti távolság is kisebb, mint amit a hasonló kialakítású egymással szembenéző ülésekkel felszerelt járműveknél tapasztalhatunk (például a 47-49-es villamosoknál, ahol az ülések közti távolság kb. 44 centiméter, az 1-es metrónál attól függően, hol foglalsz helyet nagyjából 33-38 centiméter), ezért viszonylag közel kerülnek egymáshoz az utasok. Néha olyannyira, hogy összeér a lábuk.
A lelógó kapaszkodói fix távolsággal vannak elhelyezve a mennyezeten (a távolság közöttük: 40 centiméter), ami szintén szabályozhatja, hogy az emberek milyen közel álljanak meg egymáshoz. Persze gondolhatjuk azt, hogy a kapaszkodók elhelyezése ellenére a döntés a mi kezünkben van, de egyéb körülményeket is figyelembe véve, például, hogy sokan utaznak egyszerre a járművön, olykor kénytelenek vagyunk oda állni, és akkora távolságtartással a mellettünk állóhoz képest, ahogy a kapaszkodók el vannak helyezve.
A 2-es és 4-es metrót egy kalap alá veszem, tekintve, hogy a szerelvényeik ugyanabból a járműtípusból állnak. A rendelkezésre álló terük sokkal nagyobb az 1-es metróhoz képest, ezáltal nagyobb szabadságunk van eldönteni, mennyire akarunk közel állni másokhoz még akkor is, ha épp csúcsidő van.
Az ülőhelyek a jármű két szélén egymással szemben helyezkednek el, és öt egyenlően felosztott részre tagolódnak, jelezve ezzel azt, hogy a számodra elfoglalható tér vonaltól vonalig tart. Az ülve utazók közötti távolságot tehát az ülések közötti tér határozza meg (ez 6 centiméter, ami nem valami sok, de több, mint a semmi), na meg persze az, mennyire tespedünk el, vagy húzzuk össze magunkat.
A 3-as metró kialakítása látszólag hasonló az előző kettőhöz, hiszen összehasonlítva az 1-es metróval a tér itt is nagyobb. Az ülései azonban eltérőek a 2-eshez és a 4-eshez képest: nincsenek benne választó vonalak, csak egy középen.
Ez részben nagyon jó, hiszen lehetővé teszi, hogy bármelyik részén kényelembe helyezzük magunkat, ugyanakkor szabályozhatjuk, hogy milyen távol akarunk lenni a mellettünk ülő(k)től. Ennek viszont az lehet a következménye, hogy az egyébként hat* átlagos felnőtt számára tervezett üléseken kevesebben férnek el, amiből aztán jön/jöhet a vita, hogy miért nem adtunk helyet a másiknak.
Persze, ha tömve van a szerelvény erre minimális az esély, az ülésválasztó vonalak szerepe pedig felértékelődik, hiszen a hiányuk miatt még kellemetlenebb lehet az utazás, a nyári napokon pláne: mivel nincs mihez viszonyítani az egy főre jutó ülőhely nagyságát, bármennyire is próbáljuk elkerülni, gyakrabban előfordul az egymáshoz simulás. Utazás közben pedig idegenekhez érni sokunk számára felér egy rémálommal.
Érdekel, hogy milyen hatások érnek a tömegközlekedés során Budapesten? Kövesd a Budapestjárót a Facebookon!
Fotók: Szőnyi Judit
*Utólag módosítottam az elírást "öt átlagos felnőtt"-ről "hat átlagos felnőtt"-re.
